2012. május 24., csütörtök

Szélfutó Sylvanas - Az éj peremén 4. rész

Mintha álom lett volna, Lordaeron élőholt seregének szíve előretört. Az elkiáltott parancsszavak furcsán némának hatottak. A nehézlovasság áthömpölygött a hasadékon, miután a csontos patáknak sikerült valahogyan támasztékot találniuk a fal széttöredezett maradványain. Az Elhagyottak megküzdöttek az átjutással, mivel a rés helyenként olyan szűk volt, hogy csak ketten fértek át rajta egyszerre.

Aztán a védők tüzérsége tompa, visszahangzó dörejjel szólalt meg. Ló és lovasa szétrobbant a ködben, majd földet érő darabjaik megalvadtak a sárban. Puskaropogás hallatszott, mint távoli dobok dobogása: egyik a másik után. De ezek a veteránok túlélték Jégkorona rémségeit. Csak hömpölyögtek át a hasadékon megállás nélkül, állandó feladatot jelentve a rés túloldalán lévő védőknek. Megérkezett a második hullám, horgokat hajítva a falak tetejére, miközben olajat öntöttek le rajta. Egyszerre a frontvonal lángolni kezdett. Továbbra is pergőtűz alatt álltak; de az Elhagyottak továbbra is támadta.

Néhányan elérték a fal tetejét, csak azért, hogy ott mészárolják le őket. A védők sem voltak emberek. Azok a vérszomjas, farkasszerű lények, akik Ezüstfenyő környékén rejtőzködtek, most harcoló egységbe szerveződtek. Ahol a puska és a kard csődöt mondott, ott fogak és karmok tépték szét az élőholt sereget.



Az Elhagyottak ismét támadni kezdtek, fegyverek szennyeződtek vérrel, amit utána az esővíz mosott le róluk. A harcoló figurák szürkék voltak a ködben, kiáltásuk némán visszahangzott, mintha szétaprították volna azt. Mostanra már a védők is szédelegtek. Olyan sok mindenkit megöltek: hagytak még hátra valakit?

Az orkok első hulláma meglepte a gilneasiakat. A Horda csapatai a holttestek szőnyege alól törtek előre, szemükben és torkukban a győzelem iránti éhséggel. Minden néma volt most. Aztán eltűnt a kép.

Helyén a Bástya állt, a félig befejezett erődítmény, amely elválasztotta Lordaeront a Járványföldek néven ismert helytől. Lydon mesterpatikárius állt ott, bal karja hiányzott és egy hatalmas lyuk tátongott az arcán. Sürgetőn beszélt a többiekhez, de egy hang nem jött ki a torkán. Egy utolsó perces védelmi taktikát vezényelt a Bástyánál, de kevés embere volt hozzá. Az Elhagyottak seregének szívét feláldozták Gilneasnál.

Ami megmaradt, az a nyugatról masírozó, az andorhali győzelemtől megújult ember- és törpcsapattal készült szembenézni. A Bástyánál ragadt rongyos seregnek kicsi esélye volt a győzelemre. A Horda látóhatáron belül sem volt.

Ez nem a valóság - döbbent rá Sylvanas, és hirtelen nagyon is tisztában lett saját öntudatával, miközben ezek a ködös események kirajzolódtak előtte. Halott volt, ezt érezte, de a szellemét fogságban tartotta valami. Mi volt ez?

Az utolsó dolog, amire emlékezett, az az volt, ahogyan zuhant a végzete felé. Ezek a látomások olyanok voltak, mintha még meg nem történt események emlékfoszlányai lettek volna. Honnan jöttek ezek? Hol volt ő most?

A főváros hirtelen ostrom alá került. Wrynn király az égő zeppelin-torony romjainak tetején állt, onnan mutogatott tábornokainak Aljaváros irányába. Már korábban is lerohanta a várost; most is bízott győzelmében.

A városfalakon belül máglyatüzek égtek. Sylvanas felszisszent; a Szövetség már el is égette a holttesteket. Nem. Várjunk csak. Megpróbált értelmet keresni a ködös látomásban. Az a néhány Elhagyott, aki megmaradt, inkább önként beugrott a tűzbe, mintsem hogy kivégzőikkel szembe kelljen nézniük.

- Ez nem a valóság! – jelentette ki Sylvanas, hangja a saját fejében visszhangzott, ugyanúgy, ahogyan életében. Ilyen gyenge lenne az ő népe? Nem és nem! Garrosh volt az, aki megölte csapatának legjobbjait a saját haszontalan hadjáratában. Az Elhagyottak vezetőit kibelezték. Ezt mutatták be ezek a látomások.

A köd teljesen összezárt, ahogy a jövő egyre homályosabbá vált. Sylvanas nem érezte többé a testét. Egyfajta elfeledett állapotban lebegett. Rájött, hogy látja saját magát és néma rettegéssel emelte fel a kezét. Bőre ismét aranyló rózsaszín volt, szilárd és ragyogó, ahol az életében volt. De most nem volt egyedül.



Felhördült, amikor meglátta, hogy kik vannak mellette. Kilenc harcos nő vette körbe és szépségük még az övét is túlszárnyalta. A Val’kyrok is úgy néztek ki, mint életükben. Néhánynak hollófekete haja volt, amely körbevette napbarnított arcukat és zafírszínű szemüket. Másoknál szőke hajzuhatag keretezte a világos, csillogó színű bőrt. Arcuk lágy volt, de az álluk erős. Karjuk bársonyos és izmos, combjuk feszes és erős. Mindegyikük más fegyvert fogott kezében: lándzsát, alabárdot, nagyszerű kétkezes kétélű kardot, amely a földtől az ember álláig érő fényes és éles acél volt. Mindannyian koruk legnagyszerűbb harcosai voltak.

Mindannyian olyanok voltak, mint én – ébredt rá Sylvanas. – Hiúk, győzedelmesek és büszkék.

- Igen, azok voltunk – mondta a kétkezes karddal felfegyverkezett szőke Val’kyr, válaszolva Sylvanas hangosan ki sem mondott kérdésére. Hangja erős és telt volt. – Annhylde vagyok, a Hívó. Ők az amazon nővéreim, és csak mi kilencen maradtunk meg. Észak harcosait szolgáltuk életünkben, és úgy döntöttünk, hogy szolgálatunkat halálunkban is folytatjuk.

- A Lidérckirály szolgálatát.

Annhylde mása kicsit megrogyott és ezt kérdezte: – Te választod, hogy a Lidérckirályt szolgáld?

- Mi ez? Mik ezek a látomások? – faggatózott Sylvanas.

- Látomások a jövőből – magyarázta Annhylde. – Minden élet nyomot hagy maga után távoztában. Ez a tiéd.

- Ahhoz azért nem kell kristálygömb, hogy lássam, hogy Pokolsikoly elfecsérli a Horda erőforrásait, darabjaira szaggatva azt hódítás iránti vágyában. – Sylvanas érezte, ahogy a régi harag feltámad benne, teste azonban nem válaszolt rá. Már semmit sem tudott érezni. – Hova vittetek engem? Halottnak kéne lennem.

- Az vagy – válaszolta egy másik, szénfekete hajú Val’kyr.

- Megízleltem az elmúlást korábban – jelentette ki Sylvanas. – Ti most börtönben tartotok engem. Miért?

Annhylde türelmes maradt, hangja nyugodt és kimért volt. – Hogy megmutassuk neked eltávozásod következményeit, és felajánljunk neked egy választási lehetőséget…

- Már döntöttem – szakította félbe Sylvanas.

- A néped el fog pusztulni! – mondta a sötéthajú Val’kyr. Láthatóan ő volt a legfiatalabb az amazonok között életében, és most élőholtságában a legtürelmetlenebb.

Sylvanas a népére gondolt. Messzire jutottak attól, amik kezdetben voltak: a Lordaeron összetört fővárosának romjai között kószáló, bánkódó, összezavarodott friss holttestek tömege. Az Elhagyottak most már igazi nemzetet alkottak: büdös, alvadt véres, förtelmes élettelen vázba zárt lelkek tömege, képzettek a harcban, elmerülve az arcane művészetében, felszabadulva a halandóság béklyója alól. Tökéletes fegyverré csiszolódtak. Az ő fegyverévé. És kimérték a halálos ütést, amelyre felépítette őket. Nem érdekelte őt további sorsuk.

- Hadd pusztuljanak! – sikoltotta. –Végeztem velük!

Annhylde felemelte kezét, hogy elnémítsa fiatal húgát. – Csitt, Agatha. Ő nem tudja. Többet kell látnia. – A Val’kyrok vezetője világító, szomorúsággal teli zöld szemeit Sylvanasra vetette. – Szélfutó Sylvanas, az elmúlás, amit keresel, a tiéd. Nem fogunk megállítani.

Annhylde becsukta szemét, és az alakok egyszerre arctalan, kísérteties formát öltöttek.           

Aztán Sylvanas érezte, hogy elragadják és érzékei megrezegtek. Minden eltűnt, az idő megállt.

- Elveszett! – jajveszékelt Agatha.

2 megjegyzés: